X. Tétel: A középkori város és kereskedelem jellemzői

A városok

A középkori városok kialakulásának előzménye, a kora középkorban meginduló mezőgazdasági fejlődés. Olyanok, mint új eszközök használata és a kétnyomásos, háromnyomásos gazdálkodás. A növekvő terménymennyiség következtében az ezredfordulótól gyorsan nőni kezdett a kontinens népessége, két és fél évszázad alatt a duplájára, kb. 75 millióra. A módszerek terjesztésében jelentős szerepet játszottak a kivándorló telepesek a hospesek. A mezőgazdaságban egyre több lett a felesleg, ismét meghatározóvá válik az árutermelés és a pénzgazdálkodás. Elterjedt a vízimalmok használata. Az ókori városok a népvándorlás korában jórészt elpusztultak. A királyi és egyházi központok körül sokan letelepedtek, de ezek nem rendelkeztek önállósággal. A középkori városok önállóságukat a következőképpen vívták ki: Először a távolsági kereskedők alapítottak közösségeket személyük és áruik védelme érdekében. Ezekhez a bizonyos önállóságot élvező csoporthoz csatlakoztak az árutermelés következtében szaporodó kézművesek. A kereskedők vezetésével új, szervezettebb közösségeket, kommunákat hoztak létre. A kommunák a földbirtokosokkal szemben pénzzel, vagy ha kellett erővel kiharcolták önállóságukat, a városi önkormányzatot.
A városi önkormányzat kivívása tulajdonképpen azt jelentette, hogy a városlakók függetlenítették magukat a feudális rendszer jobbágy-földesúr viszonyától. A város jogilag is elkülönült környezetétől. Különböző immunitásokat(kiváltságokat) élveztek. A városi polgárok szabadon választhattak bírókat, egy összegben rótták le adójukat a földesúrnak és a királynak, maguk választhatták plébánosukat. A nagyobb városok rövidesen már csak a királytól függtek. Az önkormányzat révén a városi polgár köztes helyet foglalt el a középkori társadalomban, nem volt nemes, de jobbágy sem. A város élén a polgármester (vagy a bíró) állt, akit a városi tanács választott. Kezdetben a tanácsban csak a leggazdagabb réteg, a kereskedők képviseltethették magukat. A polgárság zömét alkotó iparosmesterek a XIII. századra vívták ki, hogy beleszólhassanak a város irányításába. A városlakók többségét a városi politikából kizárt szegények(plebsek) alkották. A plebsek sorát folyamatosan gyarapított a városba beköltöző jobbágyság.
A céhek: A kézművesek szakmánként (takácsok, pékek, szabók, stb.) érdekvédelmi szervezeteket hoztak létre, ezek a céhek. A céhek teljes jogú tagjai az önálló műhellyel rendelkező mesterek. A mesterré válás hosszú folyamat volt. Először évekig kellett inasként szolgálni egy mester mellett, aztán mesterlegényként kellett szolgálni a mester műhelyében. Ha a legény kitanulta a szakma fortélyait, hosszú vándorúton idegen mesterek tudását is el kellt sajátítania.
A mestervizsgát a remekmunka elkészítéséhez kötötték. E nehéz felkészülés megakadályozta a mesterek számának túlzott növekedését, de a szakmai szinvonalat is biztosította. Korlátozták a megtermelhető áruk mennyiségét, hogy minden mester megtudjon élni. Igyekeztek kiküszöbölni a céhen belüli versenyt, ezért szabályozták a munkaidőt, a munkafolyamatot és az árakat. Mindez szigorú minőségi előírásokat is jelentett. A céhen kívüli iparűzőket, az úgynevezett kontárokat elűzték. A céhek fontos szerepet játszottak a város életében. Őriztek egy-egy városfalszakaszt, fenntartották a rendet a városban, támogatták a városi egyházat. Gondoskodtak az elhunyt céhtagok családjáról.
A városokat védelmi célokból fallal vették körül., ez is egy kiváltság volt. A falakkal határolt szűk területen emeletes házakat építettek. A korszakban nem alkalmazták a csatornázást, emiatt gyakran törtek ki járványok. A XI. századtól a városok száma Nyugat-Európában és Itáliában gyorsan nőtt. A nyugati városok elsősorban a környezetüket látták el, ezért közepes méretűek voltak. Ez kb. 4-5 ezer főt jelentett. A távolsági kereskedelembe bekapcsolódó, árumegállítási joggal is rendelkező nagyvárosok 10-15 ezer embernek adtak otthont. Nyugat-Európában a városok viszonylag egyenletesen helyezkedtek el.
A kereskedelem: A középkorban a helyi kereskedelem szorosan kapcsolódott a termelőkhöz.
A termékeket a helyi piacon adták el. A kézművesek szintén a piacokon vagy műhelyeikben árulták termékeiket. A korszak kereskedői alapvetően a távolsági kereskedelmet bonyolították. A kereskedelmi útvonalak kialakulásához jelentős mértékben hozzájárultak a zarándokútvonalak.
A kelettel folytatott levantei kereskedelem volt a legnagyobb jelentőségű. Ezt az útvonalat elsősorban Velence és Genova uralták. Európába keletről elsősorban a fűszerek és luxuscikkek érkeztek. Jelentős kereskedelmi útvonal jött létre a Balti-tenger térségében. A fejletlenebb északi-keleti területekről nyersanyagot és élelmiszert vittek nyugatra, cserébe Észak-Németország és Flandria városaiból iparcikkeket(szerszámokat, fegyvereket, posztót) szállítottak. Jelentőssé vált az Angliából szállított gyapjú, mely a flandriai textilipar legfontosabb alapanyagává vált. A balti kereskedővárosok érdekeik biztosítása számára szövetségbe léptek egymással, ez a Hanza szövetség és 1161-ben kötötték. A két tengeri útvonalat(Levante, Hanza) szárazföldi kereskedelem kötötte össze.